A hiány fájdalma

  • +36 70 347 44 47
  • denesevi@denesevi.hu

A hiány fájdalma

 

A hiány fájdalma egy semmihez nem fogható marcangoló érzés. Először csak a szívet, aztán ha nem figyelünk rá, az elmét is felemészti. Mi az, hogy felemészti? Szétszedi, szétszaggatja, sejtenként tépi ki belőle a lényeget.

A hiány fájdalma sokkal jobban fáj, mint a megcsonkított test, mint az élethosszig cipelt fizikai sérülés.

 

A hiány fájdalma már-már ölni tudna.

 

Egy meg nem élt érzés, egy elszalasztott lehetőség, egy el nem csattant csók, egy légbe veszett érintés, egy be nem teljesedett szerelem, egy meg nem született gondolat, egy soha többet mosolyra nem húzódó száj. Egy elmaradt lélegzetvétel. Az Élet egy részének halála.

 

De az életben maradás ösztöne, az élni akarás valahogy mégis felülkerekedik ezen. Először az elme uralja a szívet, és fojtja el a mélyből felbugyogó érzéseket. Ez a szív haldoklása. Aztán a szív élni akarása továbblendíti ezt a folyamatot, és ő kerekedik felül, elborítja az elmét, és forrongó vulkánként tör a felszínre, pusztítva mindent, amit ér. Kettejük játéka már-már halálos. Hol az egyik, hol a másik végletbe lendül, szinte őrületbe kergetve a pillanatokat.

 

Kegyetlen tusájuk végén kimerülten fekszenek a padlón. A szív és az elme. Megrészegülve, mégis soha nem gyógyuló sebekkel tele.

 

S hogy ki győzött?

 

A pillanat.

Iratkozz fel a hírlevelemre

Hogy ne maradj le semmiről

További cikkek a bolgomról

A hiány fájdalma

Veszteségek árnyékában

  • +36 70 347 44 47
  • denesevi@denesevi.hu

Veszteségek árnyékában


S talán azt sem tudjuk, hogy feldolgozatlan veszteségeink vannak. Csak azt érezzük, hogy valami nem jó. Hogy az üresség már akkorára tágult a mellkasunkban, hogy szétfeszít. Már annyira fáj, hogy nem is érezzük. Csak tesszük a dolgunkat egyik nap a másik után. Már sírni sem tudunk. Fásultan vágunk bele a mindennapok rengetegébe, és várjuk, hogy a napnak valahogyan vége legyen. S reménykedünk – még egy kicsit – hogy holnap valami történik.

Utolsó erőnket összeszedve építünk ingoványra várat. Ami előbb-utóbb összedől, és akkor ott állunk az elmulasztott lehetőségekkel, az el nem fogadott szeretettel a zsebünkben, sebeink nyoma emlékeztet az elmúlt idők elfojtott fájdalmára.

Te hagyod, hogy megtartsanak? Kérsz támogatást? El is fogadod?

A veszteség mindenki számára más. Minden veszteség egyedi. Lehet, hogy senki más nem érti, nem érzi át, ami bennünk zajlik. Azonban szeretetteljes támogatást nyújthat számunkra, amelyet mi magunk, azt elfogadva, lassan átsétálhatunk a szivárványhídon.

Iratkozz fel a hírlevelemre

Hogy ne maradj le semmiről

További cikkek a bolgomról

Veszteségek árnyékában

A szeretet 5 nyelven beszél

  • +36 70 347 44 47
  • denesevi@denesevi.hu

A szeretet 5 nyelven beszél

Mi is a sze­re­tet? Kinek mit jelent? Szó vagy tett? Szó és tett? Egy cso­kor virág vagy egy ked­ves szó? Oda­adás? A válasz­tás lehető­sége? Sza­bad aka­rat? Önkén­tes szol­gá­lat? Önzetlenség? Talán elő­for­dult már min­den­ki­vel, hogy a sze­re­tett sze­mély szá­mára gon­do­san kivá­lasz­tott, elő­ké­szí­tett aján­dék nem nyerte el tel­jes mér­ték­ben a meg­aján­dé­ko­zott tet­szé­sét.

Talán elő­for­dult már min­den­ki­vel, hogy a sze­re­tett sze­mély szá­mára gon­do­san kivá­lasz­tott, elő­ké­szí­tett aján­dék nem nyerte el tel­jes mér­ték­ben a meg­aján­dé­ko­zott tet­szé­sét. Nem érté­kelte? Nem tet­szett? Nem az szá­mára az áhí­tott aján­dék? A csa­ló­dá­sok és fél­re­ér­té­sek hát­te­ré­ben gyak­ran az áll  hogy nem ismer­jük a tár­sunk, csa­lád­ta­gunk „sze­re­tet­nyel­vét”, (gyak­ran a sajá­tun­kat sem), így a magunk nyelve sze­rint kom­mu­ni­ká­lunk. Ezt viszont nem min­dig érté­keli ugyan­olyan lel­ke­se­dés­sel családtagunk.

Gary Chap­man 5 sze­re­tet­nyelv típust álla­pí­tott meg: elis­merő sza­vak, minő­ségi idő, aján­dé­ko­zás, szí­ves­sé­gek, testi érintés.

Te melyikkel/melyikekkel élsz leg­in­kább? És a párod? Gyer­me­keid? Szüleid?

 

Elis­merő szavak
Egyik belső moti­vá­ci­ónk, hogy érté­kel­je­nek ben­nün­ket. A biz­tató sza­vak, báto­rí­tás, dicsé­ret erő­sí­tik önbe­csü­lé­sün­ket, segí­tik a köl­csö­nös biza­lom épü­lé­sét, leg­bensőbb tit­kok meg­osz­tá­sát és az egy­más iráni nyi­tott­sá­got. A dicsé­ret egy­fajta külső meg­erő­sí­tés is. Kora gyer­mek­ko­runk­ban kapott dicsérő sza­vak egész éle­tünk­ben meg­ha­tá­roz­zák önér­té­ke­lé­sün­ket. Ebből merí­tünk erőt. Aki­nek jól fel van töltve a „sze­re­tet­tankja”, van hon­nan merítenie.

Minő­ségi idő
Gya­kori ellen­tét, így feszült­ség for­rása is, hogy időn­ket, sza­bad­időn­ket hogyan tölt­jük el. Az együtt­lét nem csak fizi­kai (egy tér­ben való) jelen­lét! Az együtt­lét­ben a másik­nak osz­tat­lan figyel­met kell szen­telni, így fejezve ki, hogy ő fon­tos szá­munkra. Van, aki szí­ve­sen taka­rít. Van, aki inkább olvas, tévé­zik, tanul. De ezek köz­ben nem lehet kap­cso­la­tot épí­teni. Nem minő­ségi idő. Egy közös vacsora, beszél­ge­tés, kirán­du­lás, vagy bár­mi­lyen tevé­keny­ség, ahol az egy­másra figye­lés által meg­hitt kap­cso­lat ala­kul ki. Közös élmé­nyek segí­te­nek meg­mu­tatni belső valón­kat, köze­lebb hoz­nak egymáshoz.

Aján­dé­ko­zás
Az aján­dé­ko­zás a másikra gon­do­lás szim­bó­luma, a sze­re­tet lát­ható jele. Van­nak, akik­nek a lát­ható jelek fon­to­sab­bak, mint a többi. Sok­szor az aján­dék értéke másod­la­gos, az aján­dék, mint szim­bó­lum fon­tos. Ne feled­jük: önma­gunk oda­aján­dé­ko­zása töb­bet jelent a puszta fizi­kai jelenlétnél!

Szí­ves­sé­gek
A sze­re­tet egy másik kife­je­zési for­mája, ami­kor szí­ve­sen átvál­la­lunk fel­ada­to­kat vagy teszünk meg dol­go­kat a másik ked­vé­ért. Akár úgy, hogy meg­te­szünk vala­mit (pl. főzünk valami fino­mat) vagy hogy nem teszünk meg vala­mit (pl. nem éne­ke­lünk han­go­san a kocsi­ban, ha az őt zavarja).

Testi érin­tés
Tapasz­ta­la­tok és kuta­tá­sok azt mutat­ják, sok­kal egész­sé­ge­seb­bek lel­ki­leg azok a gye­re­kek, aki­ket pici koruk­ban sokat ölel­get­tek, babus­gat­tak. Tes­tünk­nek szük­sége van a gyen­géd­ségre. Egy öle­lés, kéz­fo­gás, finom érin­tés, simítás.

Saját sze­re­tet­nyel­vünk felismerése

Mind az öt sze­re­tet­nyelvre szük­sé­günk van, de nem egyenlő mér­ték­ben. A fen­tiek alap­ján talán azon­nal fel­csil­lan a sze­münk, ez én vagyok! De tud­juk, a sze­ret­te­tinkre melyi­kek jel­lemzők leginkább?

Néhány kér­dés segít ennek megválaszolásában:

– Mit kérünk a másik­tól gyak­ran? Mit kér­nek tőlünk gyakran?

– Mi a bántó a másik visel­ke­dé­sé­ben? Mivel bánt­juk meg a másikat?

Ne feled­jük: a sze­re­te­tet nem lehet kikény­sze­rí­teni. A sze­re­tet nem üzlet (sze­ret­lek, ha …). A sze­re­tet nem csu­pán érze­lem, hanem cse­lek­vés. Min­dig a másik embe­rért léte­zik. Nem vár a másik sze­re­te­tére, már akkor is sze­ret, ami­kor a másik ember még nem sze­ret és még akkor is sze­ret, ami­kor a másik ember már nem szeret.

Ismer­d meg a saját és a sze­ret­teid sze­re­tet­nyel­veit, és tölt­sétek a sze­re­tet tankokat!

Iratkozz fel a hírlevelemre

Hogy ne maradj le semmiről

További cikkek a bolgomról

A gyász lélektanáról

  • +36 70 347 44 47
  • denesevi@denesevi.hu

A gyász lélektanáról

A halál furcsa módon kopogtatott be az ajtómon. A napokban néhány alkalommal csak ennyit hallottam a telefon másik végéről, vagy ezt olvastam az SMS üzenetekből: Meghalt Anyu. Meghalt Apu. Elveszítettük őt. Tudunk beszélni?

Valahogy sok veszteség született a barátaim körében az elmúlt napokban. Édesanyák, Édesapák, Testvérek… Idősek és igazságtalanul fiatalok. A halál sosem kopogtat jókor. Akkor is, ha az egy kapu egy másik világba. Mert itt maradunk mi, a saját hiányunkkal. Egy soha nem pótolható űrrel a szívünkben.

Amikor évek óta készülsz rá, mert tudod, hogy egyszer eljön a pillanat, azt gondolod, helyt tudsz majd állni, hiszen van időd felkészülni. Azt gondolod. De amikor megtörténik, amikor megkapod a hírt, mégis rájössz, erre nem lehet felkészülni.

A fájdalommal, kétségbeeséssel, ürességgel, tagadással, dühvel, megkönnyebbüléssel vegyült káosz mardos ott valahol mélyen legbelül. Az igazságtalanság, a kérdések, a megértés és elfogadás, majd újra a tagadás, a szomorúság, a miértek, a mi lett volna ha. A gyászolók bolyongása ez az érzelmi labirintusban.

Ott állok csendben, a történeteket hallgatva, láthatatlan kezemmel ringatom az összetört szíveket.

Mert nincs igazán jó szó, amit mondhatsz. Részvétem? Legyen neki könnyű a föld? Mind csak szavak. Valójában nem tudjuk, mi van a másikban. Talán a sajnálom, az el sem tudom képzelni, mit érzel, vagy a milyen nehéz lehet Neked, egy kicsit jobban kifejezik azt, ami ilyenkor valójában mélyen bennünk van. De egy szeretetteljes ölelés legalább olyan gyógyító tud lenni.

Mint ahogyan minden emberi kapcsolat, minden gyász is egyedi. S mivel az nem a fejünket, hanem a szívünket töri össze, hiába is minden szó. A gyászoló támogatása ilyenkor a legnagyobb kincs. De nem azzal, hogy azt mondjuk neki, milyen erős vagy, legyél erős, minden rendben lesz. Ez mind gátolja őt abban, hogy megélje a fájdalom valódi természetét. Elzárja a feldolgozási folyamattól. A gyászolónak adott türelmes és megszentelt figyelem, a megértés és tisztelet, sokat segíthet neki, hiszen mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Segíts neki inkább a mindennapokban. Tapintatosan, szeretettel. Vásárolj be neki, vidd el a gyerekeit iskolába. Takaríts ki helyette. Főzz neki. Menjetek el sétálni. Segíts neki a mindennapokban – először csak – túlélni.

Mert bár maga a veszteség fájdalmas, vele együtt elveszítjük az identitásunkat is. Megkérdőjelezzük, kik vagyunk mi. Feltesszük a kérdést, ki vagyok én nélküle. Ki vagyok én egy 45 éves házasság után özvegyként, nőként / férfiként? Ki vagyok én 40 évesen árván, szülők nélkül? Ki vagyok én a gyermekem nélkül, akit a magam kezével temettem el? Ki vagyok én egyáltalán a veszteségemmel?

Ez az identitáskeresés kétségbeejtő a gyászoló számára. Jól megszokott életét most új dolgokkal kellene megtöltenie. Hiszen az élet megy tovább. Számára azonban mégis megáll az idő. Válaszokat keres a múltban. Fájdalma mégis visszahúzza a jelenbe. A jövőre gondolni sem mer. Nem eszik, nem alszik, az érzelmi hullámvasúton ülve gyötrődik. Vagy tagad és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, hiszen ő erős, hiszen az élet megy tovább. S akkor hónapok, évek múltán egyszer csak összeomlik a feldolgozatlan gyász súlya alatt.

Pedig a gyász kulcsmondata: az érzelmek megélése és kifejezése… Amit ma nemigen tanulunk. Bent tartjuk, türtőztetjük magunkat, tagadunk. Mert erősek vagyunk. Nem sírunk, nem beszélünk róla. Aztán lassan mi magunk is belehalunk.

Milyen bölcsek voltak elődeink, amikor siratóasszonyok kísérték őket át ezen a kilátástalannak tűnő labirintuson. Milyen gyógyító volt, amikor összegyűltek, hogy szerettükről mindenféle emlékeket megosszanak egymással, így dolgozva fel lassan azt, ami bár az élet rendje, mégis elsőre feldolgozhatatlan.

Ma már nincs ilyen. A tor után mindenki hazamegy, a gyászoló pedig egyedül marad fájdalmával. Ilyenkor fontosak a rokonok, a barátok, akik szeretettel körülveszik, és akik nem hagyják magára. Mert gyakran hallani, ne zaklassuk fel, épp elég neki a maga fájdalma. S a gyászoló végképp támogatás nélkül marad. Ilyenkor jó egy napló, amiben leírhatja mindazt, ami nehezen megfogalmazható. Ilyenkor jó a mindennapokban kicsit elmerülni, kertészkedni, a zene szárnyán repülni, vagy kiülni a verandára és akár csak a csillagokat nézve emlékezni.

Nem tanulunk gyászolni. Maga a gyász is tabutéma. Pedig életünk egyik legfontosabb része. Mert gyászolni nem csak valakit lehet. Gyász lehet egy szakítás, egy kedves tárgytól való elszakadás is, bármi, aminek az elvesztésével korábbi önmagunk egy részétől is búcsúzunk. A veszteségek minden nap körülvesznek bennünket. A hiány nem pótolható.

A szerettünk elvesztése pedig kitörölhetetlen nyomot hagy a szívünkben.

Köszönöm Singer Magdolnának, aki Magyarországon zászlajára tűzte a gyász kísérését, „tanulását és tanítását”, hogy megértést és eszközöket adott ahhoz, hogy ezekben a nehéz pillanatokban megfelelő és szeretetteljes támogatást adhassak azoknak, akik épp a legnehezebb időben keresik a vigasztalást.

Hogy „segítsünk túljutni másoknak a gyászon és visszajutni az életbe, hogy újra tudjanak örülni, és újra teljes szívvel tudjanak szeretni”.

Iratkozz fel a hírlevelemre

Hogy ne maradj le semmiről

További cikkek a bolgomról

A gyász lélektanáról

error: Content is protected !!